Itt előjöhet az alcím alapján az is, hogy miért is lett "Énlelő Karantén" a blog címe. Erről itt olvashatsz.
Szóval, hogyan is jutottam el onnan, hogy bárhova nyugalommal eljutottam bármivel, hajón utaztam, óriáskerékre felültem, libegőztem, fesztiválokon betolakodtunk az első sorba a tömegbe, stb stb oda, hogy ha ki kell mozdulni a lakásból már szorongok és minden bajom van?
(Jelzem! Itt nem éppen a vidám megoldásokat sorolom fel. Az egy külön téma.
Illetve nem mindig adok magyarázatot a cselekedeteimre, félelmeim miértjeire.. erról később írok bejegyzést)
2010. januárjában kezdődött minden egy távolsági buszutazáson.
Oké. Igaz az egész napon szorongásból és rosszullétből állt, de hátha elmúlik holnapra. Nos nem..
A villamoson is rosszul lettem másnap gimibe menet.
Beindult egy ördögi kör.
Eleinte azt fedeztem fel, hogy szorongok és időnként pánikolok a tömegközeledési eszközökön.
→ Megoldás: Oké, akkor időnként leszállok. Kibírom.
A gimi utolsó fél éve volt 2010-ben. Leszállogattam időnként a villamosról, buszról, de volt hogy már ezt is nehezen viseltem.
→ Megoldás1: Rohadt korán indulok el, amikor még kevesen vannak a villamoson.
→ Megoldás2: Gyalog megyek reggel a gimibe (4 km. Kb 45 perc.)
Gimi utolsó fél éve. Tanórák. Rosszul vagyok felelésekkor, felolvasáskor, amikor a táblához ki kell menni stb.
→ Megoldás1: Megkértem a magyar tanárt, hogy órákon ne kelljen felolvasnom ezért és ezért. azt mondta, hogy oké. Pipa!
→ Megoldás2: Megkértem a matek tanárt, hogy ne kelljen kimennem a táblához, feladatokat megoldani (heti 8 matek.. khmm. ) Azt mondta, hogy NEM! Fuhh baromira meglepődtem, de hamar megértettem és elfogadtam a döntését.
→ Megoldás3: Időnként eljártam az iskola védőnőhöz beszélgetni és volt, hogy becsengetés után is még ott voltam. Gondoltam így legálisan lógok az óráról. Párszor megtudtam tenni..
Gimi utolsó nagy kirándulás: Erdély.
→ Megoldás: Nem megyek...
Jött az egyetem 2010 szeptermberében. Előtte volt a gólyatábor, amitől kurvára féltem így pánikbetegként.
→ Megoldás: Jeleztem a szervezők felé a problémámat és figyeltek rám, ha bármi olyan volt akkor azt nem csináltam, de azért túl engedékenyek se voltak, amiért utólag hálás vagyok.
Az egyetemi évek alatt egész jól voltam (a mostani állapotokhoz képest. Volt egy fix párkapcsolatom is, ami szerintem sokat segített és lendített rajtam, ugyanis így mindenféle fesztiválra, rendezvényre eljártam, megcsináltam a balekoktatást, stb stb. (Fuhh itt sokat tudnék mesélni, de az szerintem másik bejegyzés lesz). Szóval itt ment a villamos, busz, távolsági busz, vonat, kocsi.
Ja bocsánat! Voltak itt is azért finomságok.
Bár tömegközlekedéssel jártam, de mivel nem szerettem a tömeget, így brutál korán indultam el, és mivel az egyik félelmem az volt, hogy behányok valahol utazás közben (hiszen a szorongás közben szinte végig hányinger érzésem is van), így alig ettem reggel... mivel alig ettem reggel, ettől meg gyengének éreztem magam, amitől meg megint féltem, hiszen a nyilvános elájulástól is féltem... szóval úgy emlékszek, hogy felkeltem kurva korán reggelizni, miután vártam egy kicsit és úgy indltam el... pfff...omg..
A másik ami eszembe jutott, hogy egyetem vége felé egyszer a csoporttársaimmal beszorultunk egy liftbe. Kb 5 percig tartott, mivel szerencsénkre rögtön segítséget kértek a többiek akik kint voltak és jött a portás kiszabadítani minket. Na de az az 5 perc... A csoporttársaim elkezdtek viccelődni, hogy meghalunk meg elfogy a levegőnk, mire én leültem ... akkor esett le nekik, hogy lehet , hogy előttem nem kelllene ezzel viccelődni... Teljesen kész voltam... Amikor "kiszabadultunk" leültem rögtön egy székre és csak néztem magam elé.. aztán kb. 10 perc múlva elindultam én is a buszhoz. Emlékszek végig mantrázgattam magamban, folytottam vissza a sírásomat és próbáltam túlélni lelkileg.
Ezek után még néhány hónapig lifteztem ahol szükséges volt. Párszor az otthoni lift nem indult el egyből, vagy beakadt pár másodpercre, úgyhogy én úgy döntöttem, hogy befejeztem...
→ Megoldás: Nem liftezek. Még akkor sem, ha a 9. emeletre kell feljárnom. Akkor sem, ha a biciklimet kell fel cipelnem nap, mint nap a hatodik emeletre. Akkor sem, ha fáj valamim. Akkor sem, ha brutál fáradt vagyok. Nem érdekel! A 125. emeletre is gyalog mennék.
Egyetem utolsó 1 éve. Az első felében még be kellett járni órákra és itt már közelebb laktam az egyetemhez, hiszen a páromnál laktam.
→ Megoldás1: Gyalog jártam be és vissza(kb. 25 perc)
→ Megoldás2: Biciklivel járok (Fuhh emlékszek mennyiszer jártam akkor is brutál hidegben 5 réteg ruhában, amiket aztán pakolgattam egész nap össze vissza... )
Egyetem utolsó fél éve. Gyakorlati időszak védőnő tanulóként. 1 hónap iskola. 1 hónap városi terület. 1 hónap vidéki terület. (Ekkor már szakítottunk az akkori párommal. Hazaköltöztem.)
→ Megoldás: Jelezni a gyakorlatokat szervező oktató felé a helyzetemet. Így a lakhelyemhez közeli gimibe tudtam gyakorlatozni + 2 hónapot voltam városi területi gyakorlaton (Utólag is brutál hála az oktatónak!), ami a lakhelyemhez közeli környéken volt.
Egyetem utolsó felére jött el az is már, hogy se vonat, se távolsági busz, se helyi tömegközlekedés nem jött szóba.
→ Megoldás: Kizárólag kocsival tudtam közlekedni messzebb helyekre.
Vége a gyakorlatnak. Jönnek a záróvizsgák, nyelvvizsga. Ezen kívül volt egy ünnepség, amin megkaphattam volna méltón a Tanulmányi Emlékérmémet, de neeeem. nem nem. Én ugyanis az ünnepségeken is rosszul vagyok. A szalagavatót végig szorongtam és pánikoltam a színpadon... A ballagáson kis is kellett állnom. Nem bírtam. Előtte emlékszem mennyit bőgtem a WC-ben elbújva, hogy nem bírom ki.
Munakhely kererés... Mi lesz velem a munka alatt? Hogy fogom viselni? Nos, újból hálát adhattam, hiszen rögtön volt munkám Miskolcon, ráadásul viszonylag közel..(a gimihez közel, ahova jártam, szóval gyalog 45 perc).
→ Megoldás: Biciklivel jártam be dolgozni és mindenhova. Télen, esőben viszont Édesapámnak köszönhetően kocsival mentem. (Utólag is nagyon nagy hála neki, hiszen, ő a város másik végében dolgozott, de elvitt reggel és jött értem délután. Mondjuk emiatt többször maradtam bent tovább, mire ő odaért és jóval hamarabb értem be, így több, mint 8 órákat dolgoztam.. :D)
Ez időben történtek olyan kocsival történő utazások, amik után már Miskolcot sem hagytam el, mert rögtön pánikrohamaim voltak durván.
→ Megoldás1: Nem hagyom el Miskolc területét.
→ Megoldás2: Megszerzem a jogsimat! Így a kezemben lesz a kontroll, ha autót vezetek és tágíthatom kedvem szerint a komfortzónámat!
A legmélyebb évem 2016 nyarán volt. Ekkor volt az, amikor időjárási viszonyok miatt is szorongtam. Például: köd.. vihar villámlással, dörgéssel, szimplán borús ég, szóval tél például... De ami a legdurvább volt, az a naplemente időszaka. Brutális szorongás amiatt, hogy nem tudom befolyásolni azt, hogy mikor lesz majd világos. Ki kell várni reggelig. Nincs mese. Szóval ez már elég erős kontrollmánia szerintem. Erről jut eszembe, amikor amiatt volt pánikrohamom, mert elkezdtek harangozni és nekem nem volt arra befolyásom, hogy ez akármikor elhallgasson. Ezt a listát még egyébként folytathatnám és jobban ki is fejtehtném, de inkább egy külön bejegyzés lesz.
→ Megoldás1: Mostmár tényleg öngyilkosnak kellene lenni vagy valami, mert így nem lehet élni sem. Egész nap kb, de legalább egy fél napig egyfolytában szorongani.... Az ellenségemnek sem kívánom. A pánikrohamokat meg végképp nem. Nyilván nem ezt választottam és egyébként soha nem volt komolyabb gondolatom az öngyilkossággal kapcsolatosan. Vagyis bocsánat de, egyszer. Az egy külön hosszabb sztori, amikor Szolvákiából utaztunk haza a szüleimmel.
→ Megoldás2: Valahogyan túlélem.
→ Megoldás3: Elkezdtem magamban pozitív megerősítéseket mondogatni. "Az időjárást nem tudom befolyásolni, de minden állapot elmúlik." "Attól még, mert borús az idő, még kapok levegőt. Ez biztos." stb. Főleg az ELMÚLIK szó segített a legtöbbet.
2019. áprilisában megcsináltam! Meglett a jogsim. (Muszáj kiemelnem, hiszen ez hihetetlen nagy dolog volt számomra, főleg ahhoz képest, amilyen életkörülményben voltam.) (Viszont nem tudtam egyből autót vásárolni, a szüleim kocsiján ritkán gyakoroltam, szóval jelenleg kb sehol se tart az, hogy a saját autómmal megváltom a saját világomat. Struccpolitika lenne amúgy ez a megoldás is...)
→ Megoldás: Kurvára otthon maradok a seggemen és ha ki is mozdulok, azt vagy sétálva teszem, de leginkább biciklivel, hiszen azzal gyorsabban haladok.
Erről jut eszembe egy parám, ami szerintem kb ha nem lenne és első számúként tudnám kiiaktatni, akkor sokkal könnyebben indulnék neki bármilyen kimozdulásnak és próbálkozásnak a utazással kapcsolatosan. Szóval pár éve az van, hogy ha elkezdek szorongani, akkor folyamatosan pisilnem kell, vagyis inkább nagyon erős pisilési ingerem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a testem brutál erősen jelez, hogy "most azonnal pisilned kell. MOST!". És bár tudom, hogy nem pisilnék be. Tudom, hogy vissza tudom tartani akár órákig. Ez az inger viszont olyan erős, hogy pánikrohamom lesz rögtön ha nem pisilek. Éppen ezért, ha mondjuk rá szánnám magamat, hogy gyakoroljak egy kis buszozást, akkor azért nem indulok neki, mert a 2-3 megállónyira levő helyeken foggalmam sincs hol tudok a leghamarabb pisilni, ha úgy alalkulna. De elindulhatok valakivel kocsival bárhova. Akkor is ez van. Elmenni az 5 percre lévő boltba? Mivan ha ott jön rám? stb stb... Brutál agymenés.
→ Megoldás1: Kurvára de tényleg nem megyek sehova. Maximum oda, ahol tudom, hogy van WC. Ha nincs akkor faszom.
→ Megoldás2: Biciklivel megyek mindenhova, így ha rám is jönne ez a fajta "roham", rögtön felpattanok a biciklire és uzsgiy valahová, ahol tudok pisilni.
Munkám sorám volt, olyan, hogy viszonylag a város szélére kellett mennem. Mivel nem tudtam mindig biciklivel menni, ezért gyalog tettem meg bizonyos távokat. 3-4 alkalomra emlékszek amikor szorongtam vagy pánikrohamom lett séta közben.. Na ez már full agorafóbia. Féltem, hogy elájulok, összeesek, nem tudok visszamenni a munkahelyemre amikor akarok. Igen. Főleg ez a lényeg, hogy nem csinálhattam azt amit én akarok.
→ Megoldás: Másik munkahely? Nem dolgozok? Ööööö.... Nem csinálom rendesen a munkámat? Na azt már nem!
4,5 évig dolgoztam a szakmámban, közben megtanultam még egyet s mást, így mellékállásban vállalkozó lettem és végül elértem, hogy ott hagyva a "biztos" állásomat, főállású vállalkozóként otthon dolgoztam. Vagyis dolgozok.
Jelenleg ez van. Otthon "dolgozok", de nem szeretem ezt a szót használni, hiszen imádom azt, amit csinálok. Eléggé elszoktam emiatt az utazásoktól is kocsival, így az utóbbi időszakban Miskolcon belül is nehezen mozgok. De akár biciklivel is!
Eljött a COVID időszak.. Maradjanak otthon.. ugye? Hát én kurvára ezt csinálom egy ideje. Akkor mégis mi a szarért félek a kijárási tilalomtól? "Legálisan" nem kell kimozdulnom. Mekkora király nem? Hát nem.... A kontrollmániámnak nem. Szóval képzeld el.. Rajtam még ez is kifogott. Hetekig rettegtem, hogy tilalom lesz. De még a korlátozás is szorongatott. (Erről szól az első 3 bejegyzésem: Első, Kiút a szorongásból I. Egy pánikroham története) Hogy miért? Azért mert kontrollálva lettem volna a cselekedeteimben. Nem csinálhatom azt amit akarok? WTF??? Na hát totális pánik, el is képzeltem ahogy majd vergődök itthon és muszáj leszek megoldást találni erre. Rendesen amúgy már vártam is, hogy végre! Ha ezen túlleszek, akkor jöhet bármi :D De szerencsére nem lett tilalom. Azért na.. Örülök neki...
→ Megoldás1: Elkezdem kiírni magamból ami jön: Blogírás? Hmm. Oké. Meg is született az Énlelő Karantén
→ Megoldás2: Felkészülni az arra, hogy legalább az alapok meglegyenek. A fizikai szükségleteimet ki tudjam elégíteni. Ez a minimum. Erről szól az egyik bejegyzésem.
→ Megoldás3: Pozitív hozzáállás. Figyelem önmagamra. A krízist esélynek tekinteni. Tanulni. Töltődni. Röviden, kihasználni szuper dolgokra ezt az időszakot.
Szóval az egésznek a lényege az, hogy elértem azt, hogy ne kelljen kimozdulnom otthonról. De úgy tényleg minimálba, max a kisboltba leszaladok, elmegyek a szüleimhez, akik 5 percre laknak (most még...) és kész. (Ja amúgy a barátok lemorzsolódásáról ne is beszéljünk. az megint külön történet :/ )
Nahát ennek az lett az eredménye, hogy most, amikor a szüleim költöznek Miskolcon belül, az is problémát okoz, hogy beszálljak melléjük a kocsiba és elmenjek szimplán segíteni. NEM. Én a kis biciklimmel az emelkedőn megyek felfelé 30 percet, aztán este haza. Vagy akát 1 napon belül 2x teszem meg ezt a kört, csak azért, hogy minimálisan szorongjak. Engem baromira bánt és bosszant. Borzalmas......................
Itt tartok. Az idegrendszerem egy laza 10 perces kocsikázást sem bír el...
