Ma reggel bejelentették ugye a hírt, hogy holnaptól indul a kijárási korlátozás.

Első reakcióm a szorongás volt, hiszen már vártam, készültem rá, csak éppen a bizonytalanságtól való félelem mégis megvolt. Viszont gyorsan leállítottam magamat és a realitások talaján maradva azt gondoltam, hogy akkor most elsősorban elolvasom a rendeletet. 

Megnyugodtam valamilyen szinten, hiszen mondhatni azért a lakásból kiléphetek, akár egy "egészségügyi" sétára. Elmehetek a boltba 12:00 után. Akár biciklizhetek is egyedül stb.

Oké. 

Este 19 órára be volt tervezve egy online hangtálazásnak a meghallgatása. El is kezdődött. Lefeküdtem, nyugalomba helyeztem magam. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, de így telefonon keresztül is átjött a hangulat. Nagyon jó volt hallgatni, viszont a gondolataim mégis beindultak. Vissza vissza tértem a jelenbe, figyelve a hangtálak hangját, viszont a gondolataim egye erősebb testi tüneteket generáltak.

Beindult a szorongás.

Miért szorongok? Hiszen nem kijárási tilalom van, hanem "csak" korlátozás. Teljesen korrekt az egész. Miért izgulok? Miért zavar ez? Miért szorongok mégis miatta? Az életem nem is sokban változik. Mindent megtettem a nyugalmamért. Van inni és enni való, de ha el is fogy, a boltba is elmehet. Elintéztem a hivatalos ügyeket is (bár még ezt is intézhetném ha úgy van.)

Mi a baj??? Miért félek?

Jöttek a válaszok:

Akármennyire is korrektnek érzem a rendeletet. Akármennyire megnyugtattak a nap folyamán többen is,

azt érzem, hogy korlátoznak a szabadságomban.

Olyan, mintha éjfélig amit csak lehet, meg kellene tenni... mert utána.. kitudja mi lesz.. 2 hetet látunk előre.. talán..

és EGYEDÜL vagyok. (Olyan jó lenne jelenleg egy társ. Akihez hozzábújva megnyugodhatnék...)

Ezáltal rájöttem, hogy igazából nem is attól félek jelenleg, hogy mennyire mehetek messzire vagy hogy kivel találkozhatok (egyébként egyre jobban kezdem érezni, hogy hiányoznak az érintések).

Arra jöttem rá, hogy nekem mennyire fontos, hogy közelebb kerüljek az önellátás felé. Hogy ne kelljen függnöm. Már azzal nyugodtabb lennék, ha családi házban élhetnék és lenne egy kis kertem...

Na de visszatérve, mert az előző gondolatok már inkább utóbb letisztult gondolatok.

Beindultak a testi reakciók. Erős szorongás.. a gondolatok csak cikáztak. már érzem, hogy feszül a testem, ami összenyomja a mellkasomat, a tüdőmet...

Jöttek a gondolatok, hogy bár ugye itthon megtaláltam mindig a biztonságot, hiszen ha valahol rosszul lettem, pánikoltam, akkor hazajöttem és jól lettem. Ha rosszul lettem a villamoson, akkor leszálltam. Megtehetem, hogy nem szállok be a liftekbe. DE most! Most nincs ilyen lehetőségem. 

Pedig akkor azt éreztem, hogy legszívesebben kimenekülnék a testemből. Mintha oda lennék bezárva. A testembe és onnan... onnan nem jöhetek ki csak úgy. Most akkor mit tegyek???

Végig futott rajtam, a kórház, a pszichiátria. A gyógyszerek. Végső megoldások. Még az öngyilkosság gondolatai is. Főleg amikor elérkeztem a pánikroham fázisához.

Elkezdett elönteni az ismerős érzés. Mint egy orgazmus, ami a csúcsba visz. Csak ez éppen az ellentétes pólus. Levisz a mélybe. A sötét bugyrokba. Egyszerre a menny és a pokol. Az egész testemet elönti valami, ami elviselhetetlen és csak menekülnél. Ahogy csak tudsz, mert érzed, hogy ez... ha ebbe az érzésbe percekig kellene lenni... na igen.. itt jött az öngyilkossági gondolat.. de nem sokáig, mivel elkezdtem mantrázni magamban egy mondatot:

EZ AZ ÉRZÉS FELTÖLT ENGEM!

És csak pásztáztam a testemet. Az egészet, hogy mi történik. És csak mondtam és csak mondtam ezt a mondatot. 

Nagyon érdekes volt ilyen nézőpontból megélni. 

Nem volt könnyű.

Nagyon nem... Egy ilyen "halálközeliállapotban".

Tudtam egyébként , hogy ez el fog jönni. (!) És igazából valamilyen szempontból vártam is. Igenis végre szembe akartam nézni a félelmeimmel. Megfigyelni és nem elfutamodni vagy ellenállni. 

(Fotók: Cécile Carre: Fear)

Azok a gondolatok is bennem voltak, hogy IGEN! Eljött az idő, amikor "levedlem" a régit és jöhet valami új. 

Készen állok felnőttként felelősséget vállalni magamért és a környezetemért, beleértve mindent ami élő és élettelen (bár szerintem élettelen nem létezik).

Készen állok arra, hogy felelősséget vállalok a gondolataimért, és tudatos vagyok rá, hogy ezeket én irányítom, én hozom létre, és jól tudom, hogy teremteni is tudok vele. Ennek tudatában azért nagyon nem mindegy mit teremtek... 

Kaptam egy újabb lehetőséget arra, hogy megtaláljam MAGAMBAN a biztonságot.

Szorongás és pánik közepette baromi nehéz ezt irányítani.. fuhh..nagyon. 

Most viszont gyakorolhattam. 

Szóval ott voltam a mélységes bugyrokban, figyelve az egész testem reakcióit és jött a légzéstechnika, ami már oly sokszor bevált. 

Kellett hozzá 4-5 lélegzetvétel, amíg elkezdett hatni. A fő lényege az, hogy a kilégzést baromira elnyújtom. Nagyon nagyon lassan engedem ki a levegőt. Ez leviszi a kortizol szintet a testben. Egyre erősebb volt a szándékom, hogy sikerüljön megcsinálni és tartani a fókuszt ebben a jelenléten. Kitartottam.

Bevetettem közben egy másik technikát is, ami már sokszor segített pánikhelyzetben. Elkezdtem a kezeimet felváltva ökölbe szorítani. 

Csökkent a szorongás. Elkezdtem sírni.

(Fotók: Cécile Carre: Fear)

Mélyeket lélegeztem. Kezdett elmúlni. Rövid időkre sírtam. Aztán elmúlt. Újabb nagy sóhaj. 

A testem ellazult és elárasztott valami finom borzongás, mintha tényleg levedlettem volna valamit.

Egy enyhe eufória is jött utána.

Teljesen megnyugodtam.

Megérkeztem.